4. A török kiűzésétől (1686) a jobbágyfelszabadításig (1848)

            A török kiűzése után nem lett egy csapásra jobb az élet, a visszafoglalt területek fölött ádáz birtokviták és -viszályok folytak. A Dunántúl egy új nemesi réteg birtokába került, még a pécsi püspökség is nehezen tudta visszaszerezni birtokait. Az egyik legismertebb birtokper Tolna és Baranya vármegye között folyt. Kárász és vidéke a középkorban ugyanis Tolnához tartozott. Baranya viszont szerette volna magának tudni, ezt az adózókban csak mérsékelten megfogyatkozott területet. A per Baranya győzelmével zárult, aki végleg megszerezte a Sásdtól Szászig terjedő vidéket (a későbbi Hegyháti járás nagy részét).

            A Rákóczi-szabadságharc alatt a térségben élő szerbek elmenekültek, csak kevés maradt itt. Pusztán hagyott faluhelyeiket magyarok (köztük a kárásziak is) szállták meg, de a falvak többségébe a rácok és a magyarok helyett a földesurak német telepeseket telepítettek. A kuruc-rác háborúságok során a vidéket többször feldúlták. A kurucok előretörésekor a rácok menekültek, rácjárások idején a magyar falvak égtek. A helyzet csak a szatmári békekötést követően kezd konszolidálódni, noha a birtokviszonyok még ekkor sem rendeződtek teljesen. Az utolsó birtokperek 1733-ban zárultak. Ekkor Kárász végleg visszakerült a Pécsi Püspökség birtokába, oda ahová a középkorban is tartozott.

            A püspökség a környező falvakkal együtt birtokolta Kárászt. A falu az ún. Nádasdi dominium része volt, központja Nádasdon (ma Mecseknádasd) volt. A kerület része volt még hat szomszédos falu: (Magyar)Egregy, Vékény, Szász(vár), Császta (ma Szászvár része), Máza, Györe, Szárász. A püspök itteni alattvalóit „völgységi jobbágyok” néven jegyzik fel a 18. század eleji iratokban.

            Ebben a korszakban Mecseknádasdon találhatók a legfontosabb helyi földesúri intézmények és gazdasági épületek, és a püspök rezidenciája, nyaralója is itt épült fel. Kárász kis „gazdasági potenciállal” bírt, legalábbis a 18. századi földesúri gazdálkodás lehetőségeivel, mércéjével mérve. A földesúr kevés erőforrását hasznosíthatta, hiszen távol volt a jó piacoktól. Az erdőt a jobbágyokkal közösen használta. A közösség erdőhasználatát ekkor még nem korlátozták. Ennek a helyzetnek a helybeli parasztság látta hasznát, aki nagyrészt erdei állattartásból és az erdőkön alapuló háziiparból és gyümölcstermesztésből élt. A falu szántói kis kiterjedésűek voltak. Ráadásul területüket 3 nyomásban, a plébánossal és a paraszti communitással (közösséggel) együtt művelték (miként ez ekkor általános szokás volt). A roppant erdőségek hasznosításának egyetlen jövedelmező módja ekkor az erdei iparágak meghonosítása volt. A püspökség a 18. század elején alapította meg óbányai hutáját (Altglashütten). A Közép-Kelet Európában jellegzetes ún. „erdei hutát” a faanyag fogyása miatt később Kisújbányára (Neuglashütte), majd Pusztabányára tették át. A kárászi határt délről nem különítettek el a szomszédos községektől (hiszen ugyanazon földesúr birtokát képezte), a több falu által közösen használt Mecsek erdőségeiben szén- és mészégetés, hamuzsírfőzés is folyt. Az erdei iparvégzés hatalmas faigénnyel járt, a 18. században valósággal letarolták a Kelet-Mecsek erdeit.

            A faluban a földesúr az 1700-as évek végén kezdte kiépíteni majorságát. Feltehetően ekkor telepítették a  püspökség szőlőbirtokát és ekkor építették a hozzá tartozó pincéket, vincellérházakat. Németfaluban gyümölcsöst alakítottak ki, valamint a Köblény irányába tartó, forgalmas út mellett (Ráchorgos) csárdát építettek.  A földesúri épületek mellé házhelyeket mértek ki, ide főként Baranyából és Tolnából származó iparosok költöztek (leszármazottaik ma is köztünk élnek: Blum, Müller, Rakk, Schäffer stb. családok).

            A gazdálkodás sokáig az állattartáson alapult. Szántóföldi növénytermesztésnek itt kisebb súlya volt. Az is főként a 19. században vált fontosabbá, ekkor irtásokkal bővítették a művelhető területeket. A falu számára a történeti adatok szerint mindvégig fontos bevételi forrást jelentett a szőlő- és gyümölcstermesztés. A gyümölccsel a környező mezővárosok piacaira szekereztek. Kárász főként szilva, körte és almaterméséről volt híres, valamint az abból készített aszalványról és a pálinkáról. 1845-ben a gyümölcstermesztés előmozdítása érdekében a kárászi Jankó János plébános Gyümölcstenyésztési Egyesületet alapított, amely Baranya első ilyen jellegű gazdasági egyesülete volt. A nagy műveltségű plébános sokat tett a faluért és híveiért. Újjáépíttette a kárászi templomot, temetőkápolnát, és borházat emelt. Egregyen kiépítette a szentkúti búcsújáróhelyet, mellé kápolnát emeltetett. A németajkú kárásziak főként iparosok voltak, molnárok, ácsok, bognárok, kovácsok stb. A gyarapodó népesség és az egyre nagyobb eszközigény miatt munkájukra nagy szükség volt.

            Az 1848-49-es szabadságharc idején a falu lakóinak kétszer küldött nemzetőröket Kossuth seregébe, akik a rácok ellen teljesítettek feladatokat (Szabadka, Zombor és Beremend környékén). A népesség száma folyamatosan emelkedett, 1785-ben 328 fő, a 1857-ben pedig már 571 fő.

 

 

1  2  3  4  5  6