3. A török hódoltság idején

            Az 1526-os csatavesztés után még néhány évtizedig magyar fennhatóság alatt volt a vidék, 1542-43-ban azonban ez a terület végleg a töröké lett. Kárász közelében több földesúri vár is fellelhető. Ezek közül a legismertebb a Kelet-Mecsek hegyei között megbújó, festői környezetben álló Máré-vára, ami Pécs eleste után egyből kapitulált. A másik fontos, részben mocsarak oltalmára támaszkodó erőd Szász vára volt. Mivel ezek az erődök nem a végvárvonal részeként készültek (kisebb magánföldesúri várak voltak), a végvári harcok folytatására, vagy komolyabb ellenállásra alkalmatlannak bizonyultak. A környéken csak a Sió mocsaraiban felépített Anyavára állt ellen a támadó török seregeknek. A török betörés kezdetén Werbőczy István vezetésével „tiszavirág életű”  ellenállás bontakozott ki, ennek egyik epizódját örökítette meg Tinódi Lantos Sebestyén, a „Verbőczi Imrehnek Kászon hadával kozári mezőn viadalja”[1] című énekében.     

            Az oszmán uralom alatt a falu lakói többször elmenekültek. Ezt különböző hadijelentések és adóösszeírások örökítették meg, amelyek a falut néhány esetben pusztaként, deserta-ként írják össze. A pusztultság azonban csak ideiglenes állapot lehetett, a község történeti mondái szerint a lakók a török elől a Derzső-hegyre, a „Derzsi-ódal”-ba menekültek, ahol az e célra használt – kettős rendeltetésű – löszbe vájt lukpincék nyomai néhol még most is láthatók.

            Kárász és a környék sok népességmozgást megért a török hódoltság idején, de a völgyben fekvő falvak nem néptelenedtek el, egyes családok folytonosan lakják a völgyet. A családnevek kontinuitása főként a szomszédos Magyaregregyen figyelhető meg, de Kárászon is van több család, akiknek ősei biztosan itt éltek a hódoltság korában  (pl. Borsos, Dobos, Domján, Pap, Sáska). A  falu gyűjtőhely is volt, az elpusztult északi falvak (Mágocs és Lengyel környéke) népe is (részben) erre a tájékra menekült. A török idején számtalan földesura volt a falunak, mivel a török adóztatási rendnek megfelelően állandó birtokosa nem lehetett. A 17. században főként pécsi szpáhiknak adományozták, utolsó ismert török földesura Agis Hagi Omor Allin (BML Ö. 0.a 1695) volt.

            A Völgységi-pataktól északra eső területek a török alatt teljesen elnéptelenedtek, egészen Simontornyáig elpusztult a vidék, alig maradt egy-két magyarlakta falu. Az elköltöző magyarság helyébe vlach pásztorok, ortodox rácok léptek, akik a Rákóczi-szabadságharcig jelentős számban éltek a vidéken, mintegy száz évig ők voltak a kárásziak közvetlen szomszédai. A helyi magyarok intenzív gazdasági kapcsolatban voltak velük (teknőket, kádakat, hordókat, terményt és bort cseréltek, és együtt pásztorkodtak).

            A török alatt 8-10 porta szerepel a lajstromban, ám egy-egy portán feltehetően nagycsaládok laktak, ami olykor 12-15 főt is jelentett. A falu népessége 100 fő körül mozoghatott.


 

[1]    http://mek.niif.hu/01100/01100/01100.htm#18

 

1  2  3  4  5  6